Egy igazi nyári torta

Delia Smith-t már többször méltattam, tényleg olyan receptjei vannak, hogy nem kell gondolkodni, hogy lehetne feldobni, saját ízlésre formálni. Egyszerűen tökéletesek. Persze, aki „40 éve tanítja Angliát főzni”, attól ez el is várható. Nemrég megújult a honlapja is, mondjuk, arra már éppen ráfért.

Apropó honlap. Azért arra kíváncsi lennék, hogy van az, hogy az IKEA katalógusa tele van pakolva Apple gépekkel, bezzeg a konyhatervező programjuk nem működik Mac-en.

Anyu névnapjára keresgéltem valami tortát még a múlt héten. Bizonyos szempontok azért fontosak voltak, egy hete még dögmeleg volt, tehát valami üdítő íze kellet hogy legyen és nem akartam vele sokat keccsölni a konyhában. Nincs igazán senki oda a családban a citromos édességekért – én pl. kifejezetten utálom a citromfagyit, pedig fagyiból bármikor bármennyit... –, de ezt a tortát nagyon szeretjük, valahogy nem a citromossága határozza meg, hanem az, hogy a fűszeresebb fogások után nagyon jólesik. Az is igaz, hogy a már többször kinyilatkoztatott a nem változtatásra vonatkozó megjegyzésemmel ellentétben ebbe a tortába egy kicsivel több cukrot szoktam tenni, mint ahogy azt Delia kitalálta. És vanília sem szerepel az eredeti receptben.


CITROMOS RICOTTATORTA

Az alaphoz:
110 g keksz
25 g szeletelt mandula
50 g vaj

A krémhez:
3 db citrom
350 g ricotta
11 g zselatinpor
2 tojássárgája
100 g cukor
1 tasak Bourbon vaníliás cukor
275 ml tejszín

A citromkonfithoz:
2 db citrom
110 g cukor

        A tetejére való citromkonfitot érdemes egy nappal előre megcsinálni, de nem feltétlenül szükséges.
        A citromokat alaposan megmostam, és 3 mm vékony szeletekre vágtam, az egyik citrom felét egyben hagytam. A szeletelés közben könnyen ki lehet szedni a magokat.
        A citromot annyi vízben, amennyi éppen ellepte, feltettem főni egy kisebb lábosban. A forrástól számított 3 percig főztem, majd leszűrtem. A citromszeleteket visszaraktam a kis lábosba, ráöntöttem 340 ml vizet és hozzáadtam a cukrot. Elkezdtem melegíteni kevergetve, hogy a cukor elolvadjon. Majd a lehető legkisebbre véve a hőmérsékletet, forraltam 45 percet. Sütőpapírból vágtam ki egy kerek formát, amely segített a folyadékban tartani a citromokat az egyenletes puhulás érdekében.


        A 45 perc letelte után kivettem a folyadékból a citromszeleteket, félreraktam, majd a visszamaardt levet 150 ml-nyire forraltam be. Ezután belenyomtam a megmaradt fél citrom levét, visszaraktam a citromszeleteket és elraktam tálalásig.

        Az alaphoz a kekszet összetörtem, és összekevertem az olvasztott vajjal meg a mandulával. Egy kisebb kerek kapcsos tortaformába tömködtem, jó alaposan le kell nyomkodni, hogy majd kevésbé morzsálódjon a torta szeletelésénél.
        200 °C-ra előmelegített sütőben 18 percig sütöttem. Majd kivéve hagytam teljesen lehűlni, sőt beraktam a hűtőbe, hogy a tortaforma oldala is hideg legyen.
        A krémhez a ricottát, a cukrot, a vaníliás cukrot, a citromok reszelt héját és kifacsart levét a két tojássárgájával együtt robotgéppel simára kevertem.
        De előbb a citromléből elvettem 3 ek-nyit, amibe beleszórtam a zselatint, hagytam kicsit állni, majd gőz felett felolvasztottam, ezt is a krémhez adtam.
        A tejszínt nem túl kemény habbá vertem, a krémhez adtam, és belesimítottam a tortaformába. 3 órát volt a hűtőben, ennyi kell, hogy biztonsággal megdermedjen a krém. A tortaforma kapcsos része könnyen elválasztható ebben az állapotban. Szeletelni elég óvatosan kell a morzsás alap miatt.


        Annak ellenére, hogy szerintem ez egy igazi nyári édesség, Delia Smith Winter Collectionjában található a recept.

        Read more...

        Veszélyes gyümölcsök

        Ebből a posztból senki nem fog megtudni semmilyen információt arról, milyen gyümölcsöt ne együnk, bármennyire is ezt sugallja a cím. Kizárólag egy fóbiámról számolok be.

        Az előző kultúrbejegyzésből jól kihagytam, kinek szeretném továbbadni a kérdést. Bodzának, aki a mozarellás lángosgolyóiból és a chorizós cukkinifasírtjából azonnal teleportálhatna nekem pár darabot, remekül néznek ki.
        Aztán Csupinak, akivel a múltkor annyit beszéltünk Lucy Snowe-ról, hogy nekiálltam elolvasni a regényt. Lucy ismeretlenül is halálra bosszantott, most, hogy olvasom, méginkább.
        És még Kennynek is, aki Hong Kongban él, több blogja is van, az angol nyelvűt szoktam olvasni.

        Judit nevű kedves olvasóm remélte egy kommentjében, hogy majd szilvából is elárasztok mindenkit receptekkel, de bevallom, a lehető legtávolabb szeretek kerülni az olyan zöldségektől és gyümölcsöktől, amelyek magukban hordozzák a potenciális kukacveszélyt.

        Nem vagyok egy nyavalygós, hisztizős valaki, de a kukacok és a hernyók kihoznak a sodromból, és teljesen irracionális viselkedésre késztetnek néha.
        Egyszer vettem a piacon gyönyörű friss brokkolit, nagy boldogan hazavittem a többi cuccal együtt, majd nekiálltam megtisztítani a zöldségeket, hogy eltehessem a hűtőbe. Igen ám, de a brokkoli szárán ott pihent álságosan egy brokkolizöld kukac, illetve hernyó volt az. A brokkolit eldobtam. Majd bemenekültem a nappaliba. Aztán rájöttem, hogy rajtam kívül nincs senki a lakásban, csak én tudom megoldani a helyzetet, hogy a plusz hernyó állapot átcsapjon mínusz hernyó állapotba.
        Így aztán fogtam két villát, amelyeknek segítségével nejlonzacskóba piszkáltam a fertőzött zöldséget, szorosan bekötöttem, hogy az egyébként tök békésen szendergő állat nehogy kimászhasson és valami szörnyű tettre ragadtathassa magát. Majd egy másik zacskóba raktam, azt is szorosan bekötöttem és azonnal levittem a szemetesbe.
        Egy másik rémisztő alkalommal szerencsémre éppen nálam volt Csupor barátném, már jó hideg volt. A telkünkön volt több hatalmas gesztenyefa, elég sok gesztenyét tudtunk gyűjteni minden évben – az első évben csináltunk gesztenyepürét, aztán soha többet.
        A hazaszállított gesztenyéket az erkélyen tartottam a jó hidegben. Sült gesztenyét készítettünk, a rosszakat persze kiválogattuk. Mentek a szemetesbe. Na de a rossz, azaz kukacos gesztenyékben a konyha kellemes melegében felélénkültek a rohadt kis lakók és kimásztak. Valamiért kimentem a konyhába, és ezek ott gurulgattak kövéren a padlón. Visítottam egyet, hogy „Úristen!”, szegény barátném nem tudta, milyen atrocitás ért. Aztán hősiesen (merthogy ő is irtózik, de még képes a racionalitásra) összeszedte és likvidálta a kis szemeteket, miközben a nappaliban vártam a jelentést a kukacmentes területről.
        Borzasztó, már attól viszket a fejem, hogy ezeket leírtam.

        Tulajdonképpen a fentiek magyarázkodásként szolgálnak a gyéren előforduló szilvás ötleteimre. De azért van egy nagyon finom fűszeres ketchup, amelynek kedvéért minden évben erőt veszek magamon és 1 kilónyi szilvát hajlandó vagyok kimagozni. Olyan, mint egy elárasztásos terápiás foglalkozás első alkalommal. De ettől a fóbiám nem múlik el, igaz, nem olyan zavaró, hogy feltétlenül foglalkozzak vele, néha egy kicsit hiszti, aztán kész.

        HAGYMÁS SZILVAKETCHUP

        1 kg szilva – magozás után tisztán mérve
        250 g lilahagyma
        2 gerezd fokhagyma
        80 g friss gyömbér
        125 ml száraz vörösbor
        1 ek ecet – lehet bármilyen, én almaecetet használtam
        4 db piros chili
        2 narancs reszelt héja
        150 g barnacukor
        1 tk őrölt fahéj
        1 tk őrölt szerecsendióvirág
        1 kk őrölt szegfűszeg
        2 csipet só


          A szilvát halált megvető bátorsággal kimagoztam – amire szükségem is volt, mert voltak kukacok szép számmal – és egy lábosba raktam. A hagymát, a fokhagymát és a gyömbért tisztítás után – a gyömbért meghámoztam – apróra vágtam a chilipaprikákkal együtt, a szilvához adtam. Beleszórtam a cukrot, a reszelt narancshéjat, a fűszereket, a sót, és ráöntöttem a bort meg az ecetet, összekevertem.
          Közepes lángon először lefedve főztem 15 percig, majd a fedőt levéve 30 percig. Ezután simára turmixoltam és kis üvegekbe töltöttem.
          Nagyon finom vadhúsokhoz és fehér húsú sült halakhoz is.

          Read more...

          Kultposzt

          Be kell vallanom, alkotói válságban vagyok, nem időhiány miatt nem írok a blogra, hanem mert ötlet nélkül voltam mostanság a gasztronómia terén. Is.

          Kapóra jött Napmátkától a kérdés, hogy írjam le az általam éppen olvasott könyv 161. oldalán levő 5. mondatot.
          Nem egyszerű, mert egyszerre több vasat is tartok a tűzben, őszintén szólva megnéztem az összes placcon levő könyv 161. oldalán az 5. mondatot. És azt választottam ki, amelynek magában is találtam valami értelmét.
          Műsoron van Jane Austen két regénye, A Kalstrom titka és A mansfieldi kastély, Charlotte Brontë-tól a Villet, aztán Salman Rushdie A mór utolsó sóhaját kezdtem el most, Spirótól A fogság valahogy állandóan jelen van egy ideje. (Nem tudom, miért, de évek óta nem olvastam végig, mindig visszatérek és olvasok belőle egy keveset, pedig kifejezetten szeretem a jó vastag könyveket, nem lehet olyan hamar a végükre érni, plusz ez a könyv le is köt. Van még egy regény, amivel majdnem így vagyok, Musiltól A tulajdonságok nélküli ember, azt folyton újrakezdem, és ugyanazon a ponton hagyom abba, pedig nagyon jó szerintem olvasni azt is. Van egy film is, aminek mindig ugyanazon pontján alszom el, David Lynch Kék bársonya. Sosem láttam még végig.) És Umberto Ecótól A Foucault-inga újra előkerült.
          Nem tudom, olvassa-e az illető a blogot, akinek annak idején kölcsönadtam a Foucault-ingát. Remélem, soha nem talál még egy balekot, akitől könyvet kérhet kölcsön, mert amilyen állapotban ezt nekem visszadta, az egyszerűen botrányos.

          A választásom mégis – a már fent említett ok miatt – a Hagakuréra esett.

          „Ennélfogva a Busidó a halál mindennapi gyakorlása.”
          Jamamoto Cunetomo: Hagakure – A szamurájok kódexe

          Nem kezdek a „Levelek alatt” méltatásába, sokkal jobb összefoglalókat és ismertetőket lehet bárhol olvasni, mint amilyet én valaha is rittyentenék.
          Márcsak azért sem, mert megint filmet szeretnék ajánlani, mindjárt többet is, megint lesz köztük sorozat. Ugyanis az alkotói válság arra mindenképpen jó volt, hogy felleljek – szerintem – jó filmeket és végig is nézzek két nap alatt egy 3 és egy 13 részből álló egyenként legalább 1½ órás epizódból álló sorozatot, plusz még egy pár apróságot.

          Plusz rá kellett jönnöm és fel is hívnám mindenki figyelmét arra, hogy a szúnyog NEM MENŐ. Innen üzenném a Teremtőnek vagy az evolúciónak – játsszák le egymás között –, hogy nem normális ilyen lényt alkotni, mint a szúnyog. Ma éjjel összecsipkedte egy (vagy több) vérszomjas állat mindkét kezemet, aminek az lett a következménye egyfelől, hogy fájt, csípett és viszketett, másfelől, hogy a szúnyogcsípésre való, az ágyam mellett tartott kis olajos fiolából sikerült szinte az összes nagyon mentolos olajat szétlocsolni magamon. Eléggé tisztította... Ez olyan éjjel 2 környékén történt, még reggel is bizsergett a kezem, plusz belekentem a szemembe is a cuccot, mert persze reggel álmosan tökre elfelejtkeztem eme éjszakai malőrről.

          Ahogy kitisztult a szemem – röpke másfél óra – megnéztem a The Boat that Rocked című filmet. Akkor meg néha a röhögéstől sírtam. Szerintem iszonyú vicces film, és játszik benne az egyik kedvenc angol színészem, Bill Nighy. Bill Nighy nagyon arisztokratikus jelenség és elképesztő öniróniája is van. Bár láttam már olyan filmben is, amelyben maga volt a megtestesült sérülékenység. Nem, nem szerencsétlenség, hanem a mély fájdalom maga. Játszott a State of Play című eredetileg angol 6 részes filmben a főszerkesztő szerepében, amit most sikerült megint remake-elni Amerikában (ezeknek nincs saját ötletük?), főszerepben Russel Crowe-val. Szerintem dögunalom. Nagyon ritkán kapcsolok ki filmet, de ezt sikerült 13 perc után.

          Kenneth Branagh-gal vezetnék át a következő filmre. Ebben a hajós/zenésben egy igazi hülyét alakít, a felesége tanítanivalóan nyárspolgár és valami kegyetlen rút. Az ember kezdi érteni Kenneth-et a filmben. Persze közben meg tudom, hogy zsák a foltját... Persze 1966-ban mit várjunk egy olyan minisztertől, aki felesküdött a pop- és rockzene üldözésére. Pl. ezt is:



          Szóval Kenneth Branagh játssza az eredetileg svéd regénysorozat bizonyos történeteiből készült angol 3 részes filmben Kurt Wallandert, a legendásan operarajongó kisvárosi rendőrnyomozót Ystadból.
          Szerencsére sikerült fellelnem a legújabb 13 részes svéd sorozatot is, nagyjából mindegyik epizódhoz találtam is angol feliratot, merthogy a svéd nyelv sem a sajátom. Azért szerencsére, mert ugyan Kenneth Branagh a saját bevallása szerint nem nézte meg egyik svéd változatot sem, ugyanis a saját Wallanderjét akarta megalkotni – teljesen érthető módon –, de sajnos túl szentimentálisra vette. Azzal együtt a film nézhető, emlékezni is lehet rá, nemcsak egy kis könnyű nyári. Ráadásul nagyon szépen fényképezett.
          A svéd sorozat viszont szerintem sokkal érdekesebb, sokkal érdekesebbek benne az emberi viszonyok is, a nyomozó és lánya közötti, a nyomozó és a beosztottjai közötti szintén. A főszerepet játszó Krister Henriksson szintén érzelmes, de véletlenül sem szentimentális figurát alakít. Ystad gyönyörű hely, kedvem lenne odaköltözni, egyébként is mostanában vonzanak valahogy ezek az északi országok. Mármint élés szempontjából. Annak ellenére is odaköltöznék, hogy a történetekből azt kehet kivenni, Ystad a svéd kriminalisztika orvosi lova, minden beteg bűntény előfordult már. Meg persze, ha keverném a fikciót a valósággal, az már diagnózis után kiáltana.
          A színészek emberszabásúak, nem műlények, nem típusok, ahogy ezt sajnos hollivúdban megszokhattuk.
          És nem utolsó sorban érdekes a svéd nyelvet hallgatni, egy-két szót még a németemmel is képes voltam kivenni.

          Wallanderről, a sorozat(ok)ról itt bővebben.

          Read more...

          Szederdzsem és bodzalekvár

          Már többször említettem a hátsó szomszédunkat meg a kertjét. Miután nincs mindig itt, általában a hét közepén máshol tartózkodik, elvállaltam, hogy meglocsolom a kertjét ezeken a napokon. Persze azért is, mert rengeteg zöldséget és gyümölcsöt kapok tőle. Tegnapelőtt megbeszéltük, mit hol találok majd a locsoláshoz, erre azt is közölte, hogy azt szedek le, amit csak akarok. Paradicsomot, almát, körtét, őszibarackot, paprikát, szedret, bodzát. Szóval bármit, ami éppen érik és megtetszik. Mondtam neki, hogy azért az nem úgy van. Ő dolgozik, én meg csak szüretelek. De megnyugtatott, hogy ő úgysem tud mit kezdeni annyi cuccal, és inkább szedjem le, mint tönkremenjenek. És különben is szívesen adja, majd viszek neki kóstolót mindenből.

          Tegnap leszedtem két nagy tál szedret, ma meg egy jó adag bodzát. A szederből dzsem, a bodzából lekvár készült. Jó lett volna keverni a két gyümölcsöt dzsemnek, de bodzát még sosem használtam így, a szedret viszont ismerem, és arra gondoltam, mi van, ha nem ízlik esetleg a bodza a szederben. A szedret nagyon szeretem minden formában, frissen főleg, de dzsemnek is, és sajnáltam volna, ha esetleg „elrontom”. Meg az az igazság, hogy állandóan azzal is kell foglalkoznom, mit hajlandók megenni a családtagok. Amikor felvázoltam a lehetőséget a bodzás szederdzsemre, többen húzták a szájukat. Így aztán meggyőztek, hogy ne kutyuljak, ne variáljak. Pedig szerintem az a legjobb az egész konyházásban. Sebaj, majd ha megint saját külön háztartást vezetek, nem kell alkalmazkodni, S.-t nem zavarja az újítás, tőle aztán úgy kreatívkodom, ahogy tetszik. Megkóstol szívesen bármit.

          A bodza bogyója pl. gyümölcssavakat, C-vitamint, A-vitamint, flavonoidokat valamint antociánokat (szambucint) tartalmaz. A bogyókból készült lekvár kiváló hashajtó, vizelethajtó. Használják még vértisztításra, köhögéscsillapításra.
          A szeder tápanyagtartalma nagyon hasonlít a málnáéhoz, de szénhidrát- és növényi rost- illetve pektintartalma nagyobb. A szederben is van C-vitamin és dúskál az antioxidáns flavonoidokban. Sok benne az A-vitamin, a fólsav. A szeder segít a vérszegénység, lázas meghűlés, rekedtség és hangszálproblémák ellen.


          SZEDERDZSEM

          3 kg szeder
          3½ csésze cukor
          2 tasak Bourbon vaníliás cukor
          50 g pektin
          100 ml sötét rum
            A szedret szűrőben leöblítettem hideg víz alatt, lecsöpögtettem, majd fazékba raktam. Rászórtam a ½ csésze cukorral és a vaníliás cukorral elkevert pektint, összekevertem. Feltettem forrni, amikor felforrt, rászórtam a többi cukrot. Állandó kevergetés mellett forraltam 2-3 percig. Levettem a tűzről, belekevertem a rumot és kisebb dzsemes üvegekbe töltöttem.



            BODZALEKVÁR

            2½ kg bodzabogyó
            600 g cukor
            400 g befőzőcukor
            1½ tasak Dr. Oetker citromsav



              A bodzát megmostam, szűrőbe téve lecsöpögtettem, és a kis bogyókat leszedtem a szárról. Annak ellenére is fog a bodza, hogy ha nem megy szét a gyümölcs. Azt hittem egyébként, hogy nehezebb leszedni a bogyókat a szárakról, de az érettek könnyen lejöttek.
              A leszemezett bodzát fazékba raktam, rászórtam a cukrot, elkevertem és elkezdtem főzni. Meglepően édesnek találtam, ezért használtam a citromsavat.
              30 perc forralás után kisebb dzsemes üvegekbe töltöttem.
              Elég intenzív íze van, valóban érdemes keverni más gyümölcsökkel, pl. almával vagy őszibarackkal, mindenképpen olyannal, ami lazítja az ízét.

              Read more...

              Kékesfekete

              A hátsó szomszédunknál rendületlenül érik a szeder, de soha nincs annyi egyszerre, hogy érdemes legyen nekiállni dzsemet készíteni belőle, pedig én azt nagyon szeretem. Viszont egy-egy süteménybe vagy édességbe bőven elég annyi, amennyit egy-két naponta kapok tőle. Szombaton a piacon sikerült venni gyönyörű kékáfonyát is, ennek egy jó részét beraktam a mélyhűtőbe, egy keveset pedig vaníliafagyval ettem meg, meglocsolva a balzsamecetkrémmel. Még maradt egy pár szem áfonya, a szeder is érkezett megint ma reggel, mi mást készíthettem volna, mint megint egy jó kis süteményt. S. majd csak hallomásból fog értesülni a sütiről este, éppen kint van Amszterdamban eskrimázni, viszont ő meg ehet ott nagyon finom fagyit. A múltkor is, amikor kint volt pár napra szintén edzésen, akkor meg ő mesélte el a telefonban, hogy milyen állat jó fagyisra bukkant, szerinte vetekszik a Daubnerrel, és miközben élvezkedett fagyievés közben, azért gondolt rám. Mire hazajön, a sütemény egész biztosan elfogy, a szomszédunknak is adtam már belőle, mégiscsak ő szállítja a hozzávalót. A szomszédasszony mondta is, hogy ne szúrjak ki vele legközelebb, akkor már ne forrón adjak neki a sütiből, mert megint összeégeti a száját, nem győzte kivárni a múltkor sem, hogy kihűljön a fügetorta.



              ÁFONYÁS-SZEDRES LEPÉNY

              A tésztához:
              500 g teljes kiőrlésű tönkölybúzaliszt (finomra őrölt)
              1 tasak szárított élesztő
              70 g nádcukor
              1 csipet só
              1 db tojás
              100 g vaj
              250 ml tej

              A tetejére:
              1 kg szeder és kékáfonya vegyesen
              125 g nádcukor
              2 tasak Bourbon vaníliás cukor
              1 kk fahéj
                  A tésztához a lisztet egy tálban összekevertem a szárított élesztővel, a sóval, az olvasztott vajjal, a tojással és a langyos tejben elkevert cukorral. Aztán kézzel dagasztottam, míg sima, de meglehetősen lágy tészta lett belőle. Letakartam és meleg helyen 1 órát kelesztettem.
                  Ezután lisztezett felületen átdögönyöztem, és kb. ½ cm vékonyra nyújtottam.
                  Egy sütőpapírral kibélelt tepsibe raktam a tésztát, a széleit kissé visszahajtottam, hogy pereme legyen.

                  Sűrűn kiraktam a szederrel, a szedrek közé pedig áfonyát szórtam, majd a fahéjjal és vaníliás cukorral elkevert cukor következett.
                  180 °C-ra előmelegített sütőben 35 percig sütöttem.


                  Szeretem, ahogy sütés közben megváltozik az áfonya és a szeder színe, kékesfeketéből mély bordó lesz.

                  Read more...

                  Paprika, paradicsom

                  Nagyon szeretem az ajvárt simán csak vajas kenyérrel is, és hosszú idő után a múltkor vettem egy üveggel. Tényleg nem bezzegezni akarok, hogy régen így meg úgy, de ezelőtt soha nem volt tele a paprika héjával és magjával. Már egy ideje nézegettem, hogy kell csinálni, azért aztán, hogy így felbosszantott ez a kész, hétvégén el is készítettem a magam változatát.


                  AJVÁR

                  15 db kápia paprika
                  4 db nagyobb padlizsán
                  2 db piros chili
                  5-6 ek vörösborecet
                  3 ek citromlé
                  5 gerezd fokhagyma
                  100-120 ml olívaolaj
                  só, bors
                    A padlizsánokról levágtam a szárvégeket és egy tepsiben beraktam őket a 180 °C-os sütőbe 1 órára.
                    Közben a grillen megsütöttem a paprikákat, jó feketés lett a héjuk. Majd egy nagyobb üvegtálba raktam mindegyiket, az üvegtálat lefedtem, így párolódtak még a paprikák egy ideig.
                    Ezután leszedtem a paprikák héját, kiszedtem a csumájukat és megszabadítottam őket az összes magtól. A padlizsánok héját is lehúztam.
                    Egy fazékban felmelegítettem egy kevés olajat, beleraktam a feldarabolt fokhagymát, a finomra vágott és kimagozott chilit (soha nem szoktam a chilit kimagozni, de most, hogy megszóltam a bolti ajvárt, kénytelen voltam), a paprikát, a padlizsánt, sóztam és borsoztam, beleöntöttem a borecetet is.
                    Turmixszal simára törtem és felforraltam, hozzáadtam a maradék olajat is. Kisebb üvegekbe raktam. Rácsavartam az üvegekre a tetejüket és 5 percre fejre állítottam őket.

                    A képen hátul aszalt paradicsom van olajban. Már tök régóta ki szerettem volna próbálni, hogy lehet megcsinálni, de amíg a régi lakásban laktam, legfeljebb a kosz tudta volna ellepni az erkélyen az aszalódni készülő paradicsomokat, a sütőmet meg nem volt kedvem olyan hosszú időre bekapcsolni.
                    De most ki tudtam rakni a napra mindenféle kosz- és porveszély nélkül. Ebbe a kis üvegbe 14 db paradicsomot feleztem el, kiskanállal kiszedtem a magjukat, egy tálcára sütőpapírt raktam, arra a paradicsomokat a vágott felükkel felfelé, kicsit megsóztam, és ha jól emlékszem, 5 napig voltak kint ebben a dögmelegben a napon. Beleraktam az üvegbe, felöntöttem napraforgóolajjal, hogy elepje a paradicsomokat.

                    Read more...
                    Related Posts with Thumbnails
                    Recepjeim, fotóim, egyéb írásaim kizárólag az írásos beleegyezésem után közölhetők más oldalakon vagy nyomtatásban. Ez alól kivételt képeznek azok a gyűjtőoldalak, ahol nem közlik az egész írást, hanem csak annak első pár sorát és a folytatásért a blogomra kattint az olvasó.

                      © Blogger template Shush by Ourblogtemplates.com 2009

                    Back to TOP