Egyik függőségem

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én nem sütök vagy főzök egy ideig, akkor megvonási tüneteim lesznek. Egyre erősebb késztetést érzek, hogy lemenjek a konyhába és csináljak valamit. Ma éppen a süthetnék jött rám, de nagyon. Arra vágytam, hogy olyan békebeli, „otthonillat” legyen. A barátnőmékről mondta mindig egy közös tanárunk az egyetemen, hogy nem tudja másképp elképzelni az életüket, minthogy mindig sütemény-, vanília- és fahéjillat lengedez a házukban.

Ilyenkor persze mindig az következik, hogy végigkajtatom a kamrát, a tárolót és a hűtőt, miket találok. Aztán, amikor megvannak a rendelkezésre álló hozzávalók, következik a receptek közötti turkálás és annak a bizonyossága, hogy úgysem lesz olyan recept, amihez minden van itthon. Úgyhogy egész biztos lehetek abban, kénytelen leszek improvizálni, alakítgatni. Ami persze egyáltalán nem baj, sőt. Ma is, ahogy magamhoz tértem reggel, tudtam, hogy nem fog eltelni a nap sütés nélkül. Meginterjúvoltam a többieket, mihez lenne kedvük. Egyébként ez nem is olyan egyszerű dolog, mert ha előre felkínálok pár lehetőséget, akkor biztos lehetek abban, hogy a csokisat vagy a citromosat nem fogják választani. Ha nem kérdezősködöm, hanem egyszerűen csak nekiállok és sütök valamit, akkor érdekes módon jó étvággyal, hümmögve, hogy „hű, de finom, ilyet csinálj máskor is”, elpusztítják az egészet igen rövid idő alatt, de így nem megy. 

Végigjátszottam a kajtatást, a turkálást-keresgélést, aztán jött a saját kútfő.

ERDEI GYÜMÖLCSÖS-NARANCSOS SÜTEMÉNY

• 200 g vaj
• 180 g cukor
• 3 tojás
• 1 narancs reszelt héja és kifacsart leve
• 1 tk vaníliapaszta
• 220 g liszt
• 1 tk sütőpor
• 150 g erdei gyümölcs vegyesen (mirelit)

A vajat habosra kevertem a cukorral, a vaníliával és a reszelt narancshéjjal. Egyenként hozzáadtam a tojásokat, azokkal is alaposan kikevertem, majd következett a narancslé és a gyümölcsök.

A lisztet elvegyítettem a sütőporral és a gyümölcsös krémhez adtam apránként, alaposan simára kikeverve.

180 °C-ra előmelegített sütőben egy kivajazott kenyérformában 60-65 percig sütöttem (tűpróba). 

Közben hazaérkezett a művem, a sonka a füstölésből. Miután kint lengedez szikkadván az erkélyen, csak ilyen bénuska fotókat tudtam róla csinálni. De legalább már végre fotóképes. Arról nem is beszélve, hogy már annyit nézegettem, hogy lehet két vagy akár több képet összefűzni egybe, de nem bírok rájönni. Egyszer csak ennek is eljön majd az ideje, ahogy S. szokta mondogatni főleg az olyan ügyekre, amit nagyon-nagyon szeretnék már és nagyon nehéz kivárni. És leginkább rajta múlik. Mit mondjak, nem egy gyorsbüfé.